Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: " Avanti!" 23. évfolyam 27. szám (1919. január 27.)
Forrás: Évkönyv 2026 - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből
Fordítás: Kis Aladár
HTML: P.G.
A Szovjet-orosz Köztársaság ügyében a békekonferencia által elfogadott döntést1 az antant újságjai még mindig különféle módon kommentálják. Megállapíthatjuk, hogy az angol sajtóban nagyon örvendeznek, amiért ebben a sajátos döntésben Wilson elnök programja2 jutott túlsúlyba, míg a francia sajtó valami zavaros sajnálkozás hangján szól.
De a polgári sajtónak ezek a magyarázatai csak bizonyos szempontból érdekesek. Csupán arra jók, hogy általános tájékoztatást nyújtsanak annak megállapítására, milyen színvonalon mozognak politikai képzettség szempontjából az újságírók és a "jól értesült körök", akik a nemzetközi közvélemény nagy áramlatait irányítják.
A párizsi konferencia résztvevőinek döntése folytán felvetett probléma egyáltalán nem a kultúrtörténet irodalmi problémája. Ez a probléma az első világháború utáni időnek nagyon is lényeges problémája. Ez a probléma az emberi társadalom alapvető kérdése az új gazdasági és jogi rendben, amely a termelés és az értékesítés újonnan való megindításában új helyzetet akar teremteni, de nemcsak gazdasági vonalon, hanem az eszmék frontján is.
Lehetséges-e önmagában véve a békés együttélés a Szovjet Köztársaság és a világ többi állama között, tekintve, hogy a világ többi részén továbbra is a tőkésosztályé a politikai hatalom, amelyet az uralkodó osztály örökösnek tekint? Lehet-e, s milyen módon lehet összehangolni a Szovjet Köztársaságnak, egy szocialista államnak a tevékenységét a polgári államok tevékenységével, jóllehet ezekben a legradikálisabb liberalizmus van túlsúlyban?
Nem hisszük még akkor sem, ha a párizsi határozatot a törvényességnek, az őszinteségnek vagy a túlerőnek a Wilson-féle értelmezése szerint hajtjuk végre. Ez lehetetlen a dolgok természete, s a gazdasági életnek a társadalmi renddel való szoros kapcsolata miatt is. Az államférfiak jószándéka elsimíthatja az egyszerű formai ellentéteket, eldönthet ideiglenes nemzetközi határozatokat, a veszekedőket arra kényszerítheti, hogy ismerjék el alárendelt helyzetüket az államok hierarchiájában, de csak akkor, ha az egymás mellé és egymás alá rendelt államok lényegükben és formájukban homogének.
A Szovjet Köztársaság és a világ többi állama között azonban nincs meg az egyöntetűség. Nem jöhet tehát létre egymás mellett való élés se. És amint a nemzeti proletariátus nem tud együtt dolgozni a burzsoáziával anélkül, hogy ne veszítene történelmi erejéből és lelkierejéből, és anélkül, hogy ne satnyulna el és szürkülne el az egész világ élete, ugyanúgy a Szovjet Köztársaság sem működhet együtt a polgári államokkal, nem tud beleilleszkedni a kapitalizmus által vezetett nemzetközi rendbe anélkül, hogy el ne árulná történelmi hivatását az emberiség haladásában, amire kezdettől fogva rendeltetett.
A párizsi döntést tehát a nemzetközi élet nagyon is fontos mozzanatának kell tekinteni akkor is, ha eltekintünk jogi és történelmi fejlődési lehetőségektől, még akkor is, ha bizonyos állandó jelleget mutatnak.
A párizsi döntés létrehozhat egy olyan egyezséget, amely lényegében nem különbözik a munkavállaló és a céh között önként megkötött szerződéstől, de nem hozhat létre egy szövetséget az államok között tartós együttműködés céljából. Mert az orosz állam saját határain belül a társadalmi osztályok fölszámolásával proletárállam lett, amely az osztályharc dialektikus kérdésében szemben áll a kapitalista államokkal.
Oroszország együtt dolgozik a világ nemzetközi proletariátusával, megosztja velük reményeit és fájdalmait, érzékenyen reagál a változó harci szerencsére, arra a harcra, amelyet a nemzetközi proletariátus azért vív, hogy megszerezze a politikai hatalmat, és eltörölje a társadalmi osztályokat az egyes kapitalista államokon belül.
A párizsi döntés szünetet hozhat a harcban, de csak katonai vonalon. A veszély nem fog elmúlni a katonai erőfeszítések megszűnésével. Az államok között vívott harcnak ugyanaz lehet az eredménye, mint a fegyverekkel vívott harcnak. Egy elveszített sztrájk gyakran egy szakmai egyesület felbomlását jelenti. Ha pedig a nemzetek között folyó osztályharcban a kapitalista világ győz, az eldöntheti az orosz proletárállam felbomlását belső kimerülés következtében.
Az orosz köztársaság számára tehát a fegyveres harc megszűnése nem jelenti a kommunista forradalom szabad kibontakozását. Ez a szabad kibontakozás attól függ, hogy van-e a világon egy nagy proletárszervezet, és hogy ez hogyan tud kibontakozni a kapitalista szervezkedéssel szemben. Az orosz kommün akkor fog megvalósulni, ha a szocializmus megszületik a világon, ha a világ végleg a szocializmus útjára lép, és amikor a világ többi részében a munkásság megvalósította a proletárdiktatúrát.
A párizsi döntés, amennyiben az antantállamokon belül folyó osztályharc reális egyensúlyi erőviszonyainak terméke, akkor ez egy velejáró esemény. A proletárok erejétől és attól az időtől függ a párizsi döntés eredményessége, amely szükséges ahhoz, hogy a proletariátus hatalomra jusson a világ legnagyobb burzsoá államaiban, azért, hogy az "egyezségből" tartós "szerződés" legyen, és a Szovjet Köztársaság együtt működjék a világgal.
1 Az orosz polgárháború ellenforradalmi erőit ("fehérek") az antanthoz tartozó körök kezdettől fogva katonai, anyagi és morális támogatásban részesítették, melyhez 1918-tól saját csapataik fegyveres intervenciója társult. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy az 1919 januárjában megnyíló párizsi békekonferencia Oroszország kérdésével foglalkozott elsőként. Nagy-Britannia (Lloyd George) és az USA (Wilson) – szemben a francia (Clemenceau) és az olasz (Orlando) fél burkolt ellenállásával – kezdetben a tárgyalásos rendezés pártján álltak, s ebből fakadóan január 24-én felhívást intéztek "minden szervezett csoportnak, amely a volt orosz terület bármely részén hatalmat gyakorol vagy próbál gyakorolni" egy Prinkipóban tartandó konferenciára. Bár a szovjet kormány pár nappal később a felhívásra pozitív választ adott, a konferenciára végül mégsem került sor a franciák támogatta szovjet-oroszországi "fehérek" elutasító magatartása miatt. Ez aztán felbátorította a brit politikai és diplomáciai körök antibolsevik szárnyát is (pl. Churchill), ami újfent az "orosz kérdés" erőszakos rendezését tolta előtérbe. Carr, E. H.: The Bolshevik Revolution 1917-1923. III. Macmillan, London / Melbourne / Toronto, 1966. 109–112. 2 Thomas Woodrow Wilson (1856–1924), amerikai elnök (1913–1921). Az I. világháború utáni rendezéssel kapcsolatos 14 pontos programját 1918. január 8-i kongresszusi beszédében hirdette meg, tíz nappal a békekonferencia megnyitása előtt. Amellett, hogy a titkos diplomácia beszüntetésére, a fegyverkezés csökkentésére, a gyarmati igények pártatlan rendezésére, az új országhatárok etnikai szempontokat figyelembe vevő meghúzására, valamint a tengeri hajózás és a nemzetközi kereskedelem szabadságának biztosítására szólított fel, a 6. pontban külön kitért Oroszország kérdésére is: "Az összes orosz területek kiürítése és az Oroszországot érintő összes kérdések olyan rendezése, amely a világ többi nemzeteinek legjobb és legszabadabb együttműködését biztosítja arra nézve, hogy Oroszország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat kapjon saját politikai fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására, valamint hogy biztosítva legyen Oroszország őszinte fogadtatása a szabad nemzetek társaságában az általa választott intézményekkel együtt, sőt ezen a fogadtatáson túlmenően biztosítva legyen részére minden olyan támogatás, amelyre szüksége lehet és amelyet ő maga is óhajt. Az a bánásmód, amelyben Oroszországot testvérnemzetei az elkövetkező hónapokban részesíteni fogják, próbaköve lesz jóakaratuknak, Oroszország szükségletei iránti saját érdekeiktől elvonatkoztatva tanúsított megértésüknek, valamint értelmes és önzetlen rokonszenvüknek." Wilson elnök 14 pontja. In: Huszadik Század. http://www.huszadikszazad.hu/1917-december/nagyito/wilson-elnok-14-pontja