A magyar küzdelem (1848-49)

S most háborúba ellened
ökör s medve vállvetve szálltak.
Elbuksz, de vigaszod lehet,
magyar, a minket ért csúfabb gyalázat.

Kik veled vívtak nyílt tusát,
becsületes vadállatok csak;
de farkasok, disznók s kutyák
azok, kik bennünket igába fogtak.

Heinrich Heine (költő, Marx barátja)

Cikkek a Neue Rheinische Zeitungból:

A magyar harc, 1849. január 13. (E)

Válogatott levélrészletek, levelek:

Hamarosan...

Marxisták 1848-ról:

Franz Mehring: Marx élete, Hatodik fejezet — Forradalom és ellenforradalom, 1918

Más forradalmárok 1848-ról:

Hamarosan...

További vonatkozó anyagok:

Bay Ferenc: 1848-49 a korabeli napilapok tükrében, 1943

Marx és Engels 1848-ban tevékenyen résztvettek a helyi német forradalmaikban. A kezdetek óta szorosan figyelemmel kísérték a német uralom ellen fellépő magyar mozgalmat is, és következetesen kritikai támogatásukról biztosították. Ez az álláspont — különösen az általuk szerkesztett Neue Rheinische Zeitung hasábjain — időnként rendkívül szenvedélyes, már-már fanatikus, ahogy a korabeli bécsi lakájmédia mondta, „magyaromániás“ rokonszenvben nyilvánult meg. A nemzetiségekkel, ironikus módon különösen a szlávokkal (oroszokkal, horvátokkal és csehekkel) szemben rendkívül agresszív kirohanásokat intéztek, sokszor nyilvánvalóan a magyar nemzetiségi politikák támogatása vagy azok hallgatólagos elfogadása mellett síkra szállva. A forradalom leverése után azonban a hang jóval higgadtabb lett, és inkább a józan mérlegelés került előtérbe. Az emigráció éveiben is többször kiálltak a magyar emigránsok ügye mellett: fogalmazványokat készítettek számukra, nyilvánosan szót emeltek értük, lakást szereztek nekik és levelezést folytattak velük. (Leginkább Szemere Bertalannal leveleztek formálisan és álnéven, valamint egy önmagát Szemere emberének kiadó, Bangya János nevű, kalandor ezredessel tartották a kapcsolatot élőben.) Bár — mint megjegyezték — a Magyarországon ünnepelt, nyugati értelmezéstől radikálisan elütő „polgár” és „haza” fogalmai számukra sem különösebben világosak, sem igazán rokonszenvesek nem voltak, ezt inkább a magyar politikai hagyomány „óklasszikus” (sic!) örökségének tekintették, és nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget. Kossuthtól Marx inkább tartózkodott, Engels viszont kezdetben nagyon nagyra tartotta (lásd: A magyar harc c. cikkét) de miután rendelkezésére lettek bocsátva különböző forrásanyagok és más emigránsok beszámolói, a kezdeti lelkesedést egyre inkább szkepticizmus váltotta fel. Kossuthtal technikai okokból többnyire egyébként sem tudtak rendesen kapcsolatot felvenni, így megbízhatatlan közvetítőkön keresztül voltak kénytelenek üzenetet váltani. Végül amikor Kossuth III. Napóleon, a francia zsarnok előtt „hason csúszva“ próbálta meg kicsikarni hogy egy Ausztria elleni háborúban ő Magyarországra mint diktátor és Napóleon bábja visszatérhessen, Marx megírta mi a helyzet, Kossuth pedig megpróbálta megrágalmazni, de valószínűleg erélyesen kérdőre lett vonva és visszakoznia kellett, két szék között a pad alá esett. Ezek után nagyrészt megszakadt még a közvetítőkön keresztüli kapcsolattartás is a felek között. Ekkorra Kossuthra maguk között egyébként is csak mint fárasztó „álhősre“ tekintettek, aki „nagyon mélyre jutott“, mindenkinek mindent megígér, miközben „dezavuálja a szocializmust“ és akinek a „dagályos beszédei“ mögött szó szerint nincs semmi. Ezen az se segített, hogy Kossuth a későbbiekben, sit venia verbo, emigrációs futóbolondok közé keveredett és meglehetősen furcsa pletykák keringtek róla és a megalomán, valóságtól elrugaszkodott terveitől, tévképzeteiről és álmairól (pl. újra ő lesz Magyarország diktátora, egy Peruból Kantonba közlekedő kereskedelmi gőzhajóra tűzte ki a zászlaját hogy azzal térjen vissza stb.), miközben forradalmi alap gyűjtése címén többször Angliában és Amerikában kéregetezőtt, aminek többször nagyon szánalomraméltó, kudarcos eredménye lett. Annál nagyobb elismeréssel szóltak viszont a magyarok bátorságáról, amellyel fegyvert fogtak a Szent Szövetség és a Német Szövetség általuk is mélyen gyűlölt zsarnokságai ellen. Halvány reményük fűződött ahhoz is, hogy a magyar felmentő seregek beveszik Bécset, ami az összes kis- és nagynémet terület ellenforradalmi fellegvára, kulturális központja és kvázi fővárosa volt. (Ekkoriban Bécs még Berlinnél is népesebb volt.) Jóval később is nagy keserűséggel emlékeztek meg arról, hogy a határon állomásozó, értesüléseik szerint 80 ezres magyar hadtest nem jött segíteni Bécsnél 1848 októberében, miközben a nyomorgó, német nacionalista trükkök iránt teljesen indifferenssé való, szolidáris diákság és munkásság a magyarok elleni sorozás hírére lámpavasra húzta Latour hadügyminisztert, a császári családot a csehországi Olmützbe kergette el és utcai harcokban ontotta a vérét Windischgrätz és a visszavonuló Jellasics bán seregei ellen, akik a pákozdi csatavesztés után Bécs bevételével, majd végigrablásával és végigerőszakolásával "kárpótolták" magukat. A schwechati habozás számukra nagyon zavaró volt, miközben Bécs a hősies önfeláldozást választotta. Marx és Engels felfogása szerint a magyar felkelés akár meg is vethette volna annak a történelmi küzdelemnek az alapját, amelyen majd a kommunizmus sorsa dől el. Éppen ezért különösen élesen bírálták azt a kommunista küzdelemmel szembeni bizonytalan halogatást és kibúvókeresést, amelyet a magyar és egyéb liberális politikai színtéren gyakran tapasztaltak. Mivel ekkorra már következetes internacionalista álláspontot képviseltek, gondolkodásukban alig játszott szerepet az a pusztán nemzeti alapú ellenszenv, hogy a magyarok a németek ellen harcoltak. Sokkal inkább azon fáradoztak, hogy német polgártársaikkal is megértessék: egy szabad Németország saját magát játszaná ki, ha továbbra is rabláncon tartaná a magyar, lengyel és olasz nemzeteket. Ugyanakkor figyelmeztettek arra is, hogy a magyarok elleni soviniszta gyűlölet — amely időnként még a német demokratikus körökben is fellángolt — könnyen az ellenforradalom fegyverévé válhat. Az ilyen indulatok „tűzlávaként” kovácsolhatják ki az ellenforradalom fegyvereit, amelyekkel majd a hazai forradalmat fojtják el, amint alkalom nyílik rá. Későbbi életük során nem igazán tértek vissza a magyar témára, kivéve talán néhány rövid és érintőleges epizódot.

Bár Marx dokumentáltan 6 nyelven beszélt folyékonyan, Engels pedig önbevallásos alapon 25-ön, nincs tudomásunk arról, hogy a magyar közéjük tartozott volna. Így lehet, hogy a forrásanyaguk eleve kissé megszűrt volt.

Marx és a '48-as magyar forradalmárok kapcsolatának történelmi megítélését jelentősen befolyásolta Révai József kommunista kultuszminiszter úgynevezett „árvalányhajas marxizmus“ politikája a Rákosi-korszakban. Ez gyakran azt jelentette, hogy a marxi világnézet kapcsán éles leegyszerűsítéseket tettek — kissé pontatlanul és nyersen: összevissza hazudoztak — aktuálpolitikai, taktikai, népfelvilágosítási megfontolásokból és azokat a tényeket amelyek az „őshonos“ felfogással és a hivatalos sztálini állásponttal szembementek vagy amelyekkel akárcsak sokakban gyanút ébreszthettek, sokáig kozmetikázták. Lásd szintén a Leleplezések a 18. század diplomáciatörténetéről (feltöltése tervben) kiadástörténetét. Éppen ezért a korántsem egységes "marxista" történetírás 1848-ról legalább annyira félreismerhetővé vált, amennyire az arra való ellenreakció szemében úgy látszott, Marx ismerte volna félre vagy forgatta volna ki 1848-at.

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!

[...]

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!

Petőfi